Bombur meséje: hogyan lett a kertem zöld kincsesbánya a Salátabár viráglabdával
Mindig irigykedve figyeltem azokat, akik könnyedén szedték le a saját kertjükből a vacsorához a friss salátát. Olyan büszkeséggel és természetességgel meséltek róla, mintha csak odaléptek volna egy kincsesládához, és abból emelték volna ki a ropogós leveleket. Nekem azonban ez sokáig nem adatott meg. Hiába vágytam rá, a saláta termesztése rendre kudarcba fulladt. Hol a csigák pusztították el a kis palántákat, hol a fagy vitte el őket egyetlen éjszaka alatt, máskor meg egyszerűen nem bújtak elő a magok, mintha valami titkos szövetséget kötöttek volna ellenem.
Egyik tavasszal például hetekig készültem, előkészítettem az ágyást, méricskéltem a sortávolságot, gondosan elszórtam a magokat. Amikor végre kibukkantak az első zöld hajtások, úgy éreztem, végre nyerésre állok. Másnap reggel azonban, amikor kiléptem a kertbe, a föld fölött csak apró csonkok meredeztek. A csigák úgy elbántak velük, mintha ott sem lettek volna. A szomszéd törpe, Borka csak legyintett: „Ne keseredj el, Bombur, nekem is mindig így járnak. Talán nem nekünk való a saláta.” Akkor még hittem neki, de a szívem mélyén tudtam, nem adhatom fel. A saját salátának ugyanis nemcsak az íze más, hanem a tudat is, hogy a föld adta ajándékot a saját két kezünkkel neveltük fel.
Az áttörés egy váratlan piaci séta során érkezett. Ott álltam egy kis stand előtt, ahol apró barna golyócskák sorakoztak. A felirat egyszerű volt, mégis sokat sejtető: Salátabár viráglabda. Az árus, egy idős asszony mosolyogva magyarázta, hogy ezek a látszólag egyszerű gömbök agyagból és komposztból készültek, belsejükben különféle salátamagok lapulnak. Elég tavasszal, amikor már nem fagy éjszakánként, a földbe nyomni őket, és a természet elvégzi a többit. Az agyag megóvja a magokat az éhes madaraktól és a szeszélyes időjárástól, a komposzt pedig táplálja őket, hogy amikor eljön a pillanat, erőteljesen és egészségesen csírázzanak ki.
Kétkedve hallgattam, de valami azt súgta, próbáljam ki. Másnap reggel ott álltam a kertemben, kezemben néhány Salátabár viráglabdával. Nem kellett hosszasan sorokat húznom, nem kellett azon aggódnom, hogy túl mélyre vagy sekélyre kerülnek a magok. Egyszerűen csak a talajba nyomtam a kis gömböket, majd meglocsoltam őket, és innentől már csak a napfényre és az esőre bíztam a munkát. Hetek múlva, ahogy a fák kizöldültek, a földből előbújtak az első hajtások. Erőteljesek voltak, életerősek, és nem tűntek el egyik napról a másikra, ahogy a régi próbálkozásaimnál. Olyan érzés volt, mintha a kert végre mellém állt volna.
Amikor eljött az idő, és leszedtem az első friss leveleket, rögtön éreztem a különbséget. A saláta nemcsak édesen friss és roppanós volt, hanem minden falatban ott volt a kert ajándéka. Aznap este egy egyszerű vacsorát készítettem belőle: néhány csepp olívaolaj, friss citromlé, egy csipet só – és a világ legfinomabb salátája került a tányéromra. Másnap szendvicsbe tettem, harmadnap grillezett zöldségek mellé. És minden alkalommal újra meg újra rácsodálkoztam: mennyivel másabb ez, mint amit boltban kapni lehet.
Ahogy egyre több salátát fogyasztottam, éreztem, hogy nemcsak az étkezésem változik meg, hanem a közérzetem is. A friss levelek tele voltak vitaminokkal: az A-vitamin jót tett a szememnek és a bőrömnek, a C-vitamin erősítette az immunrendszeremet, a K-vitamin pedig a csontjaimat. A salátában rejtőző ásványi anyagok, a vas, a magnézium és a kálium segítettek abban, hogy energikusabb legyek a nap folyamán, miközben az alacsony kalóriatartalom miatt könnyedebbé vált az étkezésem. Észrevettem, hogy sokkal jobban bírom a kerti munkát, frissebbnek érzem magam, és valahogy könnyebb lett a testem és a lelkem is.
Borka, a szomszéd, egy nap átjött hozzám, amikor meglátta a salátával teli ágyást. Csodálkozva vakarta a szakállát, majd elismerően mondta: „Bombur, te tényleg csodát műveltél. Hogy csináltad?” Én pedig büszkén mutattam neki a Salátabár viráglabdákat, amelyek ott sorakoztak a kosaramban. „A titok nem bennem van, barátom – feleltem mosolyogva –, hanem ezekben a kis gömbökben, amelyek a természetet hívják segítségül.” Nemsokára ő is kipróbálta, és ahogy láttam, ahogy az ő kertjében is zöldellni kezdtek a levelek, tudtam: nemcsak az én életemet változtatta meg ez a találmány.
Ma már, amikor belépek a kertembe, nem csalódottság fogad, hanem az a látvány, hogy a Salátabár viráglabdákból egész kis salátakert nőtt ki. Nem kell többet bosszankodnom a csigák vagy a fagy miatt, és nem kell azon töprengenem, vajon idén sikerül-e. A vacsoráim rendszeres része lett a friss saláta, amely egyszerre könnyű és laktató, és minden alkalommal eszembe juttatja, milyen jó érzés a saját földünkből táplálkozni.
Ezért mondom neked is, barátom: ha valaha csalódtál a salátatermesztésben, ne add fel. A Salátabár viráglabda nemcsak egy egyszerű eszköz, hanem egy kapu egy újfajta kertészkedéshez. Elég, ha tavasszal,avgy ősszel a földbe, vagy egy földdel teli cserépbe, balkonládába rejted, és onnantól a természet végzi el a dolgát. Neked pedig csak annyi marad, hogy élvezd a kert örömét, és szedd le a friss, zamatos leveleket, amelyek nemcsak a testedet táplálják, hanem a lelkedet is.
Üdvözlettel: Bombur a kerti törp!
