Bombur meséje: hogyan vált színes, zümmögő paradicsommá a kertem a vadvirágos viráglabdákkal
A kertem sokáig csak zöld volt. Szépnek szép, de valahogy hiányzott belőle az a fajta színpompás élet, amit régen a rétek és mezők adtak. Nem zümmögtek benne a méhek, nem táncoltak szitakötők vagy pillangók a virágok fölött, és ha leültem a kispadra, a csend inkább ürességet jelentett, mint nyugalmat. A zöldségeim is kevesebbet teremtek, hiszen a beporzók nem találtak ide.
Sokszor sóhajtottam: „Bezzeg a régi időkben a mezők tele voltak vadvirágokkal… piros pipacs, kék szarkaláb, kígyószisz, fehér kamilla, és köztük zümmögtek a méhek.” Már majdnem belenyugodtam, hogy mindez csak emlék marad, amikor a piacon egy kosár apró, barna gömbre bukkantam. A felirat így szólt: Vadvirágos viráglabda.
Az árus elmesélte, hogy ezek a kis gömbök tápanyagban gazdag közeget rejtenek, bennük válogatott vadvirágmagokkal. És ami a legjobb: többféleképpen is el lehet őket ültetni, így a természet színei akkor is beköltöznek a kertedbe vagy akár a balkonodra, ha nincs nagy földed.
A szavaira felfigyeltem, és úgy döntöttem, kipróbálom.
Az első módszert ősszel próbáltam ki. Szeptemberben a talajba nyomtam a viráglabdákat, majd alaposan megöntöztem őket. Az ősz lassan beköszöntött, és a levelek hullani kezdtek, de a földből már ekkor is kibújtak apró hajtások. Ahogy a tél csendje ránk borult, ezek a kis évelő növények türelmesen várták a tavaszt, és amikor az első napsugarak megérkeztek, a kertem virágba borult. A piros pipacsok lángként gyúltak ki a zöldben, a kék szarkaláb elegánsan emelkedett a magasba, a kígyószisz szúrós, de gyönyörű kék virágai is megjelentek, és a fehér kamilla illata betöltötte a levegőt.A második módszert a tél közepén próbáltam ki. Novemberben cserépbe és balkonládába tettem néhány viráglabdát, de most nem öntöztem meg őket. Kint hagytam őket a hidegben, szárazon, mintha aludnának. Januárban még mindig csendesen pihentek a fagy alatt. Aztán, amikor eljött a tavasz, és az éjszakai fagyok elmúltak, vizet adtam nekik. A csoda ekkor kezdődött: a száraz gömbök életre keltek, és néhány hét múlva a balkon is olyan lett, mint egy vadvirágos rét.
A harmadik módszerrel márciusban kísérleteztem. Amikor a fagyok végleg elmaradtak, a viráglabdákat egyszerűen a talajra tettem, kissé belenyomva, majd rendszeresen öntöztem őket. A tavaszi nap gyorsan munkához látott, és mire május közepe eljött, a kert újra pompázott. Olyan volt, mintha három külön időben ültetett virágszőnyeg versengett volna egymással a szépségben.
És a legfontosabb: a méhek és más beporzók újra megtalálták a kertemet. Nem telt el nap, hogy ne hallottam volna a zümmögésüket, ahogy a pipacson, a szarkalábon vagy a kamillán dolgoztak. A gyümölcsfák virágai bőven kötöttek, a zöldségek gazdagon teremtek, és a kert tele lett élettel. Még a szomszéd Bramm is csodálkozva jegyezte meg: „Bombur, a te kerted már nem is kert, hanem maga a rét költözött ide!”
Én pedig büszkén mosolyogtam. Tudtam, hogy mindezt a vadvirágos viráglabdáknak köszönhetem. Nem kellett szakértőnek lennem, sem hosszasan bíbelődni a magokkal. Csak a földbe, a cserépbe vagy a balkonládába rejteni őket, a megfelelő időben, és a természet elvégezte a csodát.
Ma, amikor leülök a padra, nem az üresség vesz körül, hanem a színek kavalkádja és a méhek szorgos zümmögése. És tudom: amíg a vadvirágok virágzanak, addig a kertem nemcsak szép, hanem élő is.
Ezért mondom neked is, barátom: ha több életet és színt szeretnél, ha azt akarod, hogy a méhek visszatérjenek, ültess vadvirágos viráglabdát tavasszal vagy ősszel. Próbáld ki mindhárom módját, és meglátod, hogyan változik át a kerted vagy a balkonod egy színpompás, zümmögő paradicsommá.
Üdvözlettel:
Bombur a kerti törp!
