Bombur meséje: hogyan lettem a spenót ura a kertemben
Mindig is szerettem a kertet. A föld illata, a frissen kihajtó zöldek látványa, a kapálás közben hallgatott madárdal számomra felér a legszebb dallammal. Mégis volt egy zöldség, amely rendre kifogott rajtam: a spenót. Olyan egyszerűnek tűnt a könyvekben és a tapasztaltabb kertészek szavaiban. Csak elveted, mondták, és pár hét múlva már ott a tányéron. De amikor én próbálkoztam, az eredmény mindig kiábrándító volt.
Az első évben túl sűrűn vetettem, és a kis növények egymás nyakán nőve alig kaptak levegőt, majd elgyengülve pusztultak el. A második évben túl későn fogtam hozzá, és a meleg napok hamar felnyurgították a szárakat, mielőtt igazán levelet hoztak volna. Volt, hogy a csigák tizedelték meg, máskor meg a magok egyszerűen ki sem keltek. A szomszéd törpe, Bramm, gyakran kinevetett: „Bombur, te jobban értesz a meséléshez, mint a spenóthoz.” Én pedig bosszúsan húztam össze a szemöldököm, mert tudtam, igaza van.
Pedig a spenót nemcsak étel volt számomra. Valahányszor a könyvekben olvastam róla, vagy hallottam, mennyi erőt ad, mindig arra vágytam, hogy a saját kertemből szedjem le. Nem olyan spenótra gondoltam, amit a boltban műanyag zacskóba zárva kapni, hanem arra, amit a földem termett, amit a reggeli harmat és a saját gondoskodásom érlelt meg.
Évekig próbálkoztam, de minden próbálkozás csak újabb csalódást hozott. Kezdtem azt hinni, hogy talán tényleg nem nekem való. Amíg egy nap nem találkoztam egy apró gömbbel, amely mindent megváltoztatott.
Egy tavaszi piaci séta közben akadt meg a szemem egy standon, ahol szokatlan dolgok sorakoztak. Nem palánták, nem magok, hanem barna, szilárd kis golyócskák. A felirat egyszerű volt, de beszédes: Spenót viráglabda. A kíváncsiságom azonnal felülkerekedett rajtam. Megkérdeztem az árust, miféle különös holmi ez.
Ő mosolyogva mesélte, hogy a viráglabda egy speciális, tápanyagban gazdag ültetőközegből készült kis gömb, amelybe a Winterreuzen spenót magjait rejtették. Ez a fajta híres arról, hogy bőven terem, ellenálló, és kiválóan bírja a tavaszi és az őszi vetést. Nem kell hozzá külön sorokat húzni, nem kell apró magokkal bajlódni. Elég, ha a földbe nyomom a golyót, rendszeresen öntözöm, és a természet elvégzi a többit.
Hallgatva a szavait, először gyanakodtam. Túl egyszerűnek hangzott. Hiszen mennyi évig küszködtem vele – tényleg ennyin múlna? De a szívemben felébredt a remény. Hazavittem néhány spenót viráglabdát, és úgy döntöttem, megadom magamnak az utolsó esélyt.
Másnap reggel, amikor a harmat még csillogott a fűszálakon, elindultam a kertbe. A földet fellazítottam, kiválasztottam egy napos ágyást, és a viráglabdákat óvatosan a talajba nyomtam. Nem mélyre, csak annyira, hogy a föld befogadja őket. Ezután meglocsoltam, és vártam. Nem volt bennem különösebb elvárás, csak egy apró kívánság: hadd sikerüljön végre.
A hetek múltával a földből előbújtak az első kis zöld hajtások. Nem hittem a szememnek. Erősek voltak, egészségesek, és napról napra gyarapodtak. Nem kellett őket egyesével palántázni, nem kellett bajlódni a gyérítéssel. A viráglabdákban rejlő tápláló közeg mindent megadott nekik, amire szükségük volt. És mintha a természet maga is segített volna, a spenót olyan szépen fejlődött, ahogy azt mindig is megálmodtam.
Amikor eljött a betakarítás ideje, a kertem tele volt dús, sötétzöld levelekkel. A Winterreuzen spenót nagy, húsos levelei csillogtak a reggeli napfényben, és alig vártam, hogy az első adagot hazavigyem a konyhámba. Abból az estéből ünnep lett. Egy serpenyőben fokhagymán pároltam a friss leveleket, kevés sóval, egy leheletnyi olívaolajjal. Az íz olyan volt, amit soha nem éreztem a bolti spenótban. Édes és telt, tele élettel.
Azóta rájöttem, mennyi mindenre jó a spenót. Nemcsak a főzelékben vagy a serpenyőben párolva, hanem frissen salátába téve is mennyei. A zöld turmix reggeleim része lett, és tudtam, hogy minden korttyal erősítem a testemet. A spenót tele van vassal, magnéziummal és vitaminokkal, amelyek erőt adnak, támogatják az immunrendszert és könnyebbé teszik a mindennapokat. Nem egyszer vettem észre, hogy jobban bírom a munkát, frissebbnek érzem magam, és valahogy több életkedv szorult belém.
A szomszéd Bramm, aki korábban mindig csúfolt, most gyakran átjön hozzám, és nem győzi csodálni a spenótágyást. „Bombur, te tényleg varázsló vagy” – mondja, mire én csak mosolygok, és megmutatom neki a következő viráglabdát. „Nem varázslat ez, Bramm, hanem a spenót viráglabda titka.” Nem telt el sok idő, és ő is elültette a sajátját.
A legszebb az egészben, hogy a spenót viráglabda nemcsak egy jó termést hozott, hanem visszaadta a hitemet a kertészkedésben. Megtanított arra, hogy a kudarc nem végleges, csak új módszert kell találni. A kertem most tele van élettel, a tányérom pedig friss, egészséges zöldekkel. Minden falatban érzem, hogy a természet legjavát adja nekem.
Ezért, barátom, azt mondom neked is: ha valaha csalódtál a spenótban, ne add fel. A spenót viráglabda egyszerű, de megbízható út ahhoz, hogy végre te is átélhesd, milyen a saját kertből szedett, vitamindús, zamatos spenót íze. Csak nyomd a földbe tavasszal vagy ősszel, locsold rendszeresen, és hagyd, hogy a természet tegye a dolgát. Néhány hét múlva pedig ott lesz előtted mindaz, amiről eddig csak álmodtál: egy tányérnyi friss zöld, amely nemcsak a testedet táplálja, hanem a lelkedet is.
Üdvözéettel:
Bombur a kerti törp!
